18 éves lettem én...

2020.03.09

A mai cikk személyes vonatkozású lesz. 18. születésnapom alkalmából egy olyan cikkel készültem nektek, amelyből jobban megismerhettek engem és a sporttal való viszonyomat.

18! Durva! Nem igaz? Sosem voltam az a srác, aki tűkön ülve várja, hogy betöltse a 18. születésnapját - igaz legalább így már nem kell anyumat nyaggatni, hogy jöjjön el velem a tippmixemet feladni -, de hát eljött ez a nap is. Nem is ez az igazán durva számomra, hanem az, hogy egyre több olyan futballista robban be az elitbe, aki fiatalabb, mint én, elég csak Ansu Fatira vagy éppen Eduardo Camavingara gondolni. Ez van, öregszem...

De vágjunk is bele!

Mint, tudjátok oldalunk 3 sportággal foglalkozik kiemelten (foci, forma-1, kézilabda), ez nem véletlen, ugyanis hozzám ez a 3 sport áll a legközelebb és úgy érzem, hogy ezekben a témákból tudok nektek minőségi posztokkal szolgálni. Elsőként a Forma-1-et szerettem meg, még 5 éves koromban. Már a 2007-es idényből is vannak emlékeim, de a 2008-as volt az első olyan szezon, melyet végig követtem. 2010 óta, pedig csak elvétve hagyok ki futamot.

A labdarúgáshoz először 2010-ben kerültem közel, a dél-afrikai világbajnokság igazán magával ragadott. Imádtam az egész hangulatot, Shakira slágerét, melyet a tornára írt és persze a vuvuzellák harsogását is. A legfontosabb azonban maga a labdarúgás volt és a játékosok, akik ekkor még kivétel nélkül idegenek voltak  számomra. Mint minden kisgyerek, én is választottam magamnak kedvenc csapatot akinek szurkolni tudok, ha már a magyar válogatott nem volt érdekelt az eseményen. Az akkor remek teljesítménnyel előrukkoló uruguayiakat néztem ki magamnak, a kedvenc játékosom pedig a torna aranylabdáját is elnyerő Diego Forlán lett. Ők voltak az én kiskedvenceim, de szüleim hatására a német válogatottal is szimpatizáltam, ahonnan az akkor szárnyait bontogató Thomas Müller lett a favoritom. A fináléban a spanyol válogatottnak drukkoltam, onnan David Villa és Charles Puyol vált nagyon szimpatikussá. 2011-ben a Copa Americát is figyelemmel követtem és nagyon örültem az uruguayi sikernek, de klubfocit még továbbra sem néztem. A 2012-es EB a VB-hez hasonlóan magával ragadott, abban az 1 hónapban nekem minden a foci körül forgott. Az ősztől kezdve már elvétve néztem klubfocit, de 2013 januárjától, váltam rendszeres fogyasztóvá. Egy kéztörés miatt akkoriban szinte egész nap meccset néztem, és akkor alakult ki az a hatalmas rajongásom, ami máig szüntelen.

Na, és akkor a kézilabda! Az első kézilabdás élményem 2012-ből datálódik, amikor is a magyar férfiválogatott remekelt az Olimpián, és végül negyediként zárt. Még ma is emlékszem arra az Izland - Magyar negyeddöntőre. Te jó ég! Micsoda meccs volt! Ennek a tornának a hatására, a későbbiekben is követtem a férfi válogatott tornákat, de csak azokat. 2016-ban, viszonylag későn, 14 évesen jómagam is elkezdtem kézilabdázni. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy mindig is focizni szerettem volna, erre azonban nem volt lehetőségem. Az első 1 évem meglehetősen kemény volt. Nem volt a legjobb az állóképességem, rengeteg gyakorlattal akkor találkoztam először és persze magában a játékban sem voltam jó. Egy valami azonban rendben volt. A kitartás, az mindig megvolt bennem. Idővel bekerültem a csapatba. Nem, titok, az SBS Eger Eszterházy utánpótlásának vagyok a játékosa. Posztomat tekintve, szélső vagyok. Válogatott kézilabdázó nem leszek és NB1-es szintre is aligha jutok el, de imádom a sportot, az edzéseket a meccseket és nem utolsósorban a csapattársaimat, így egy jó darabig még biztosan nem fogok felhagyni a kézilabdázással. Kissé elkanyarodtam a tárgytól, de a klub kézilabdát ennek hatására kezdtem el követni. Az Eger hazai meccseire rendre kijárok és, ha tehetem 1-2 magyar érdekeltségű BL találkozót is élőben tekintek meg.

Felsoroltam a 3 sportot, ami érdekel, de hát sokan szeretik ezeket a sportágakat, akkor mégis hogyan és miért lett a Sportplatz?

Az írás és az alkotás iránti vágy is egész kiskoromhoz köthető. Már kisiskoláskoromban saját szerkesztésű újságot írtam szüleimnek, majd 12 évesen egy focimenedzseres játékot alapítottam, mely közel 4 évig működött. Itt az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy akkor 18 éves srác rengeteget segített nekem és ő csinált egy weblapot a játékhoz.

Később próbálkoztam több facebook oldal indításával is, de 2-3 nap után elvesztettem motivációmat, mivel gyakorlatilag senki sem nézte a posztjaimat. 2016 augusztusában hoztam létre a Napi Sporthírek facebook oldalt. Nagy László (A Scouted Hungary alapítója, akkor a Nagy's foci blog tulajdonosa volt) segítségével körülbelül 200 lájkolóra tettem szert és remek tanácsokat is kaptam. Többek között azt is, hogy egy jó, frappáns nevet ki kell találnom. Igazán jó név ötlet azonban nem jutott eszembe és végül ismét motivációmat vesztettem, így közel egy évig szüneteltettem az oldalt. 2017 júniusában azonban visszatértem, immár Csaszival a fedélzeten. - Ő a mai napig sokat segít nekem, azzal, hogy néhány cikk terhét átvállalja. - Az egyértelmű volt, hogy nevet kell változtatnunk. Többek között olyan "gagyi" névötleteink voltak, mint A pálya mellől; Szenvedélyünk, a sport. Végül a választásunk a Sportplatz - Sport, ami feltölt névre esett. Lehet, hogy csak a megszokás végett, mondom ezt, de szerintem ez igazán jó név lett. Innentől már nem volt megállás, 2017 nyara óta rendszeresen posztolunk. Az írásaink és a posztjaink szerintem rengeteget fejlődtek a kezdet óta, de még mindig van mit javítani. Mára közel 6000 facebook követővel, saját instagram fiókkal és YouTube csatornával rendelkezünk, bár ezeken még jóval kisebb a követőtáborunk. A későbbiekben azonban azon leszünk, hogy ezeken a platformokon is komolyabb népszerűségre tegyünk szert és tervben van egy Tiktok csatorna indítása is.

A távlati célok:

Ahogyan említettem, válogatott kézilabdázó nem leszek, de mindenképpen a sporttal szeretnék foglalkozni. Merek nagyot álmodni és hiszem azt, hogy a kemény munka megtérül és a Sportplatz-cal komoly sikereket fogok elérni. Sportújságíróként, kommentátorként vagy sportszervezőként képzelem el a jövőmet. Ezen céljaim eléréséhez azonban még hosszú út és rengeteg munka vezet.


/Zoli/